|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 221 találat | lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-221 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Törzsök Erika 2011. január 20.Nagyobb bennük a vitalitás" - Törzsök Erika szociológus a kettős állampolgárságról és a szavazati jog kiterjesztésérőlA korai SZDSZ kisebbségpolitikai titkára volt, majd különböző beosztásokban állami tisztségviselőként is a határon túli magyarok ügyeivel foglalkozott. Az általa elnökölt Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítványát a jelenlegi kormány lehetetlenítette el - a politika nem tart igényt arra a szaktudásra, ami pedig muníciót szolgáltathatna a máig uralkodó, avítt 19-20. századi eszméken alapuló kisebbségpolitika alternatívájához. Magyar Narancs: A magyar állampolgárság állandó magyarországi lakhely nélküli megadása, illetve a szavazati jog tervezett kiterjesztése a határokon túlra miként hat az ottani közösségek életére? Törzsök Erika: Két nagy problémát is látok. Az egyik a magyar politika fáziskésése. 2004-ben uniós tagok lettünk, s mi nem a régiós együttműködések lehetőségén kezdtünk gőzerővel gondolkodni, hanem Patrubány Miklóssal az élen és a Fidesz hathatós támogatásával népszavazást rendeztünk a kettős állampolgárságról. Pedig már akkor, amikor Románia még nem is csatlakozott, elmondható volt, hogy abban a két országban, ahol a legnagyobb lélekszámú magyar közösség él, a magyar érdekképviseletek ciklusokon át részesei voltak az adott országok kormányaiban a források elosztásának, a törvényhozásnak. De ezt a magyarországi politika a legtöbbször nem akarja tudomásul venni: talán mert kedvelt sérelmi politkájába belezavarna a valóság, és akkor hogyan lehetne szónokolni itthon és határokon túl nemzetről meg magyarságról? Manapság újra ezt látom: és persze, hogy egyszerűbb koszorúzni, kopjafát meg turulszobrot állítani, mint a realitásokkal szembenézni. Holott uniós tagállamokban él a határon túli magyarok több mint 90 százaléka: ha úgy tetszik, ők már kettős állampolgárok, hiszen uniós állampolgárok vagyunk valamennyien. MN: És miben látja a másik problémát? TE: A jelenlegi magyar politika nem tudja eldönteni, hogy földet vagy embert akar: autonómiát a határon túli magyaroknak, vagy pedig kettős állampolgárságot és szavazati jogot adni. Utóbbival ugyanis a Magyarországra csábítás folyamatát erősíti. Orbán Viktor ki is mondta 2000 körül, hogy Magyarországnak több millió munkáskéz áll a rendelkezésére a környező államokban, és ezekre szüksége is van, ráadásul e munkaerő társadalmi beilleszkedése nem okoz gondot. Ebben az esetben viszont kinek akarja a magyar kormány „kiharcolni” az autonómiát? Kinek nyújtja a közjogi megoldást? MN: Nem új keletű az a fajta kormányzati politika, amelynek az a lényege, hogy a magyarországi döntéshozók jobban tudják, mi a határon túliak érdeke, mint maguk az érintettek. TE: Ez a törekvés most a korábbinál is erősebben érzékelhető: a kormányzat nem tudja kordában tartani azt a hajlamát, hogy felülről és kívülről avatkozzon bele a határon túli magyar közösségek életébe. A szlovákiai vagy romániai magyar pártokat irányítani próbálják, és ha ez nem megy, akkor a meglévőt ellehetetlenítik és újat kreálnak. Ez zajlik most Romániában. Ezzel együtt is azt látom, hogy a romániai és a szlovákiai magyar közösség mentális állapota jobb, mint a magyarországié: túl fogják élni a Fidesznek ezt a megosztó politikáját. MN: A tervezett Tőkés László-féle Erdélyi Magyar Néppárt veszélyes lehet az RMDSZ-re? A Fidesz korábbi próbálkozásai, mint például a Szász Jenő vezette Magyar Polgári Párt rendre kudarcot vallottak. TE: Az RMDSZ-t sokan szidják helyben, és mint az egyetlen érdekképviseleti szervezettel, valóban van is probléma vele – de ez minden párttal így van. Az RMDSZ azonban a kulturális autonómia megteremtésében lényegében mindent elért. Most is okkal mondhatják: igen, bementünk ebbe a vitatható koalícióba, de elértük, hogy immár a földrajzot és a történelmet is az anyanyelvünkön tanulhatjuk, és az óvodától a doktorátusig minden szintű képzés magyarul folyik. Egy ilyen hatékony magyar képviseletet kívülről erőszakosan fölszámolni, az egyszerűen történelmi felelőtlenség. A magyarországi „nemzeti” politikusok képtelenek megérteni, hogy nemzeti entitás nemcsak az önálló államiságban, hanem kulturális autonómiákban is megélhető, hogy a nincs csatlakozás a világhoz kisebbségi életérzés jelentősen megváltozott. Mindenesetre, néhány székelyföldi jelenségen kívül az ottaniak pontosan tudják, hol élnek, hol van annak az országnak a fővárosa, hol kell az ügyeket intézni, mit kell ahhoz tenni, hogy egzisztenciálisan viszonylag biztonságban legyenek. Szerencse, hogy az RMDSZ és a szlovákiai Híd rendkívül rugalmasan politizál. Hiába lövik e pártokat hol Magyarországról, hol az adott országban, mennek a maguk útján cikkcakkban, és ezért nem is találják el őket. Ez a metódus eltér a bevett magyar politikai kultúrától; nem eresztik le a horgonyt a tengerfenékre, hogy aztán évtizedekig egy helyben vesztegeljenek, és ezt a mozdulatlanságot aztán erénynek hirdessék. A határon túli magyar szervezetek jobbára nyitottak, és megtanulták, hogyan kell túlélni. Az RMDSZ amúgy a Fidesz beavatkozásától függetlenül is változás előtt áll, hiszen Markó Béla elnök visszavonult. MN: Markó Béla egyszerűen csak belefáradt a másfél évtizedes elsővonalbéli politizálásba, vagy a döntésébe belejátszott a Fidesz erdélyi nyomulása is? TE: Magyarország miniszterelnöke nem fogott kezet a román miniszterelnök-helyettessel, aki történetesen magyar nemzetiségű. Ezek után Markó Béla, aki ügyes, rugalmas politikus, alighanem úgy ítélte meg, hogy nem megy bele abba a háborúba, amit a magyar kormány az általa kreált erdélyi szervezet érdekében az RMDSZ ellen fog folytatni. MN: Pedig 1998-2002 között már átélhetett hasonlót. TE: Markó egyelőre miniszterelnök-helyettes marad, és nyilván segíti továbbra is az RMDSZ-t. A következő pártelnökválasztáson a több jelölt közül én Kelemen Hunort látom esélyesnek, aki Markó mellett az elmúlt években beletanult a politizálásba. Nehéz időszakban kell majd helyt állnia, hiszen a Fidesz generálta leendő Tőkés-párttal neki kell majd megtalálni a hangot, s együttműködni, vagy adott pillanatban konfrontálódni vele. Úgy látom, hogy az RMDSZ-nek olyan társadalmi beágyazottsága és hatalmas rutinja van, a bukaresti világban úgy képes eligazodni, hogy nincs esélye vele szemben az új formációnak. AZ RMDSZ-nek talán nem is tesz rosszat e versenyhelyzet: frissülhet, összeszedheti magát, hogy aztán a következő választáson ismét helyt álljon. MN: A leendő Tőkés-pártot sem lehet leírni… TE: Ezzel egyetértek. A magyar kormányzat szervezte erdélyi Demokrácia Központok lényegében az új szervezet infrastrukturális és financiális hátterét teremtik meg. MN: …márpedig a romániai magyar szavazók az 5 százalékos parlamenti küszöb miatt legfeljebb egyetlen pártot képesek a bukaresti törvényhozásba juttatni TE: Ez valós veszély, de ezzel az ottani választók is tisztában vannak. Az RMDSZ mellett épp a már említett rugalmassága és az elért eredményei szólnak. Az, hogy szembenézett és elfogadta az ottani realitást, és ennek szellemében politizál. Ez a fajta valóságszemlélet a sikere a szlovákiai Hídnak is, amely az RMDSZ-hez hasonlóan nehéz helyzetben van, hiszen nemcsak belpolitikai, de magyarországi kormányzati támadásoknak is ki van téve. A Magyar Koalíció Pártja egyes vezetőinél azonban mintha megállt volna az idő. Különösen igaz ez Duray Miklósra, aki mintha 1990 óta nem venne tudomást a körülötte lezajlott változásokról. Hogy például vége a forradalomnak – ne feledjük, Duray néhány éve a magyar parlament előtt is forradalmat vizionált. Ez a fajta gondolkodás sok más mellett azzal sem számol, hogy az emberek nem forradalmat, felfordulást, hanem együttműködést, nyugalmat, kiszámíthatóságot és jólétet akarnak. A magyarországi politika pedig sok más mellett azzal nem számol, hogy 1989-ig mind Romániában, mind Csehszlovákiában egy mocskos diktatúra működött. Annak a bukása után mindent jobbnak tartottak annál, mint ami volt. Persze, hogy történnek ronda dolgok, de az ottani magyarok az elmúlt két évtizedben mégiscsak egy diktatúra utáni világot élnek meg, ahol folyamatosan bővülnek a szabadságjogaik és a lehetőségeik, ugyanúgy, mint Romániában. Már csak ezért is abszurd, hogy Magyarország 2011-ben „Demokrácia Központokat” nyit uniós tagállamokban. A szavak árulkodóak, és ismét a magyarországi szűklátókörűségre utalnak. Aki akarja, utálja nyugodtan Romániát – de azt senki nem mondhatja, hogy nem demokratikus ország. Az önkormányzatok komoly jogosítványokkal rendelkeznek, a választásokon a magyarok atrocitások nélkül részt vehetnek. MN: Említette, hogy Magyarország mentális állapota rosszabb, mint a környező országok magyarságáé. Mit ért ezen? TE: A problémák előli menekülést: nem szembenézünk velük, hanem önigazolást keresve megmagyarázunk. Jó példa erre mindaz, ami manapság zajlik. A sorozatban elszúrt kormányzati lépésekre adott külföldi kritikák miatt ahelyett, hogy visszalépnénk kicsit, elgondolkodnánk és rendeznénk a sorokat, inkább az egész társadalomra rázúdítjuk az „egyedül vagyunk” ideológiáját, illetve elképesztő arroganciával reagálunk. Ami egyébként olykor kifejezetten nevetséges és szánalmas, mint amikor például a magyar miniszterelnök lesajnálóan nyilatkozik a német kancellár asszonyról. Ami pedig a konkrét témánkat illeti: mindeközben nem vesszük észre, hogy körülöttünk megváltozott a világ. 1996-97-től például Romániában komoly gazdasági-társadalmi fejlődés indult meg. Szatmártól Nagyváradon át Aradig, Temesvárig dinamikusan fejlődik Románia északnyugati régiója, amely már most messze elhagyta Magyarország dél-alföldi, délkeleti része. Az európai integráció utáni vágyakozásban megfeledkeztünk arról, hogy észak-déli irányban is figyeljünk egymásra, és kezdjük revitalizálni e térségeket, amik ráadásul történetileg kialakult egységek. Szabadon mozoghat a munkaerő a határon, vagyis már rég el kellett volna kezdeni a közös gondolkodást a közös munkaerőpiac kialakításáról, a közös intézményekről. A verseny és az együttműködés jegyében kellett volna ezeket a térségeket szemlélni, kormányközi megállapodásokkal megteremteni a decentralizáció és az együttműködés feltételeit. Nem ezt tettük, hanem népszavazást rendeztünk, majd 2010-ben „bosszút álltunk” Trianonért, pontosabban, és most szó szerinti idézet következik, mert fölírtam, ilyet nem tudnék magamtól kitalálni, szóval: „a nemzeti összetartozás jegyében lelki mozgósító erőt adtunk a népnek”. A történelem kínálta lehetőséget pedig másnak hagytuk: a románok például elkezdtek élni vele, és ha a román politika a maga ugyancsak hülye, bürokratikus módján tette is mindezt, mégiscsak jutott valamire. Menjen végig a magyar-román határ mentén, vagy mondjuk Kolozsvárig. A változás mértéke és sebessége elképesztő. Tárgyalni, tárgyalni és tárgyalni kellett volna a régiós kooperációról, mert együtt még előrébb tarthatna mindenki, hiszen 90 év után már mindenki láthatja: a természetes régiók földarabolása minden érintettnek rendkívül káros évtizedeket hozott. Az ET Európai Területi Együttműködésekre /egtc/ teremtett joganyaga mintha csak nekünk íródott volna. Alig történik ez irányban valami. Nem ebbe az irányba mennek a dolgok. Bár a nemzetállam a maga önzőségével, kisszerűségével és persze tőkeszegénységével ebben a térségben nem megoldás senkinek. De ahelyett, hogy normális dolgokon járattuk volna az agyunkat, éveken keresztül zajlottak az értelmetlen közjogi viták a velencei bizottság döntéséről, meg a státusztörvényről. A fülkék forradalma után ez még kártékonyabban folytatódik, és a győztes magabiztos elvakultságában elfelejtette például, hogy konfrontatív politikájával azoknak okozott kárt, akiknek a nevében föllépni óhajtott – lásd a Magyar Koalíció Pártjának tavaly nyári kiesését a szlovák parlamentből. Magyarország újra kívülről mászott bele ezeknek a közösségeknek az életébe. MN: Hol jobban, hol kevésbé, hol gyorsabban, hol csikorogva, de valamiféle együttélési technikák kialakultak az elmúlt húsz évben a határon túli magyarok és a többségi nemzethez tartozók között. Vannak közös vállalkozásaik, és például egy szlovákiai magyar épp oly büszke volt az euró bevezetésekor, mint egy szlovák honfitársa. E viszonyokba bekavarhat-e a jelenlegi magyarországi politika? TE: Nyilvánvalóan Huncik Péternek van igaza, amikor a Határesetek című munkájában azt írja: ha a politika békén hagyná ezekben a térségekben az embereket, etnikai konfliktusok nélkül is tudnának együtt élni. Hogy a kettős állampolgárság felmelegítése és a szavazati jog kiterjesztése milyen következményekkel járhat, ezt egyelőre nehéz megítélni. Például azért is, mert a kormány, amely ugyan szavakban mélyen elkötelezett a magyarság-ügy mellett, egyetlen kutatást sem végeztetett el a témában. Azt látom, hogy egyrészt a magyar társadalom belefáradt már ebbe, másrészt azt, hogy az érintettek különböző, főleg érzelmi okokból a magyar állampolgárságot adott esetben elfogadják, de szavazni már nem akarnak. Mi több, tapasztalataim szerint visszautasítják azt a feltételezést, hogy ők automatikusan Fidesz-szavazók. Volnának. Persze, az egyes térségekben és korcsoportoknál nyilván mások az arányok mind a szavazási hajlandóság terén, mind a magyarországi pártok megítélésében. A Székelyföld aprófalvas, elöregedett lakosságú településein biztosan másképp gondolkodnak ezekről, mint a nagyvárosokban. De, még egyszer, erről egzakt tudásunk tudományos fölmérések híján nem lehet. Az viszont több évtizedes tapasztalat, hogy a szomszédos országok magyar lakossága mindenekelőtt azt szereti, ha Magyarország kiszámítható, nemzetközileg megbecsült ország, olyan, amelyikre föl lehet nézni. Ez nekik is sokkal előnyösebb, mint az, amikor a magyar kormány mindenkiben ellenséget látó, konfliktuskereső politikát folytat. MN: A demográfiai adatok azt mutatják, hogy a határon túli közösségek elöregednek, a fiatalok elvándorlása megállíthatatlan folyamatnak tűnik. TE: Ráadásul Magyarország már nem annyira vonzó, mint akár egy évtizede. Sokak számára csak átmeneti megoldás, mert előbb-utóbb tovább mennek. Az tehát rendben van, hogy Magyarországnak jólképzett munkaerőre van szükség, mert hogy az utóbbi két évtizedben elfelejtettünk szakmunkásokat képezni, de a munkaerő csak akkor jön ide, ha megéri idejönni. MN: Mindaz, ami most történik, indíthat-e el rövidtávon visszafordíthatatlan, káros folyamatokat akár a magyar-magyar, akár a szomszédos országokkal való viszonyban? TE: A határon túli magyar közösségek tagjai nem hajlandók belemenni abba, hogy a magyarországi belpolitika meghosszabbított karjaként szerepeljenek. Inkább akár Magyarországot is megkerülve keresik egymással a kapcsolatot: ez igaz a vállaklozói és a politikai szférára is. Varratmentes Európában gondolkodnak, egy a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó, akár a Földközi-tenger felé orientálódó egységes térben. A mozgásszabadság megvan ehhez, és ami fontos, a vállalkozó kedv is. Ez utóbbi sokkal inkább jellemzi a határon túli magyarokat, mint az itthoniakat. Szabolcsból, Békésből vagy BAZ megyéből Nyugat-Magyarországig sem mennek el – hihetetlen depresszió ül az ország keleti részén. Ezzel szemben tudjuk, hogy nemcsak románok mennek milliószámra Olasz- és Spanyolországba munkát vállalni; az ottani magyarok is jelentős számban próbálkoznak Nyugat-Európában és Amerikában, kétkezi munkások és értelmiségiek egyaránt. Sokkal nagyobb bennük a vitalitás és a kezdeményezőkészség, mint a magyarországi magyarokban. MN: Egyik négy évvel ezelőtti esszéjében arról írt, hogy miközben az országhatárok eltűnnek, a fejekben újraépülnek a mentális határok. Az ön által mondottakból úgy látom, véleménye ebben nem változott. TE: Tragédiának tartom, hogy az itthoni új generáció egy része, amit a Jobbik reprezentál, milyen sötétségben él. Hogy a saját történelmünket nem tudják, az egy dolog; de hogy ezt agresszíven a szomszédos országokban élő magyarokra is ki akarják terjeszteni, az már nyugtalanító. Döbbenetes, hogy például Székelyföldön Vona Gábor az etalon magyar politikus – Orbán csak ezután jön. Mellesleg a kormány e téren is elszámolta magát. Amennyiben a határon túli magyarokban engedelmes szavazói tömeget lát, és itthoni befolyását az ő remélt segítségükkel akarja tartósítani – úgy, ahogyan azt Mikola István megfogalmazta 2006-ban –, akkor bizony tévedésben van. A nagymagyar ideológiára fogékony, és a magyarországi szavazásokon részt venni akarók körében ugyanis a Fidesz már most teret vesztett a Jobbikkal szemben. Ezt a szellemet a Fidesz szabadította ki a palackból, és nagy ügyességet igényel e helyzet rendezése. Ráadásul mindez ártani is fog az ottaniaknak – hiszen a környező országokban is élnek derék nacionalisták, akik a saját pozícióik erősítésére használják majd ki a „magyarveszélyt”. A Fidesz-kormánynak be kell látni, hogy egy leértékelődött imidzsű Magyarország a szomszédos országok magyarságának csak hátrányt jelent. A határon túli magyarok pedig újra csak azt fogják majd látni, amit oly sokszor megtapasztalhattak már: a zengzetes budapesti szólamok ellenére csakis magukra számíthatnak, a saját ügyességükben és politikai bölcsességükben bízhatnak. Ezért is gondolom azt, hogy a kinti magyarok túlnyomó többsége egy kis baksisért nem fog beállni a Fidesz pártkatonájának. Magyar Narancs (Budapest) 2011. július 20.Tusványos üzenőfüzetté vált – 22 év - A Fidesz önmagába zárkózott a Bálványosi Nyári SzabadegytemenA rendszerváltozás idején a magyar–magyar, illetve a magyar–román párbeszéd fórumaként indult a Bálványosi Nyári Szabadegyetem, amelyen az első években magam is részt vettem, hiszen akkor még, a Fidesz liberális párti „pubertáskorában” semmiféle kirekesztés nem volt jellemző – mondta a Népszabadságnak Törzsök Erika szociológus, kisebbségi szakértő. – Az akkori politikai légkörben sok kérdésben hasonlóan gondolkodtunk, s kis idővel a diktatúra után más volt még a bátorság jelentése is. A különböző csoportok kezdetben a román–magyar történelmi megbékélés részeként határozták meg a szabadegyetemet, az évek múlásával azonban a tábor célja is, szervezői is sokat változtak. Az első változás a 90-es évek végén következett be, amikor is – az időközben Tusnádfürdőre költözött tábor – a román–magyar párbeszéd nem hivatalos fórumává lépett elő. A 90-es évek elején a résztvevőket a román és más kelet-középeurópai társadalmakat foglalkoztató kérdések érdekelték, mint a privatizáció, a jogbiztonság, az igaz ságtétel, az állam–egyház viszonya, a média szerepe, a kisebbségvédelem. Később szóba kerül a helyi önigazgatás kérdése, az oktatás, a kultúra problémái, s a 90-es évek közepén számos előadás hangzik el Magyarország és Románia euroatlanti integrációj, 2011ával kapcsolatban. A tábor még ekkor sem kizárólagos, de azért már látszik, hogy a témák a regionalizmustól eljutnak 2001-re a státustörvényig. A tavalyi tábor fő témája a Kárpát-medencei magyarság összefogása, az Erdély-kép erősítése volt, s egy tanulságos epizód zajlott a hallgatóság szeme előtt. Amikor a meghívott román államfő, Traian Basescu nyílt színen visszautasította a székelyföldi autonómiaköveteléseket, a mellette ülő magyar miniszterelnök néma maradt. A kisebbségvédelmet máskor – persze jobbára hazai környezetben – éles fegyverként forgató Orbán Viktor román földön fontosabbnak tartja az azonos pártcsaládhoz tartozást, mint a székelyföldi autonómiáért való csatározást. A jelenlévők előtt napnál világosabb, hogy az önmagába zárkózó Fidesz-vezetés számára Tusnádfürdő üzenetfüzetté válik, Székelyföldről jobbára hazabeszél. Onnan fogalmazza meg Orbán Viktor azt a súlyos történelmi vádat, hogy a „magyar baloldal mindig rátört nemzetére”, a tavalyi üzenetét pedig érdemes szó szerint idézni: „A baloldali-neoliberális közösség mindent elvett az ország lakosságától, amit az elmúlt időszakban közösen felépített. Elvették a megtakarított nyugdíjakat, a közbiztonságot, az egészségügyet, a szociális és családbarát intézkedéseket, a nemzeti összetartozás élményét és a demokráciába vetett hitet.” Ez a 2010-es orbáni mondat 2011-ben különös akusztikát kap. Seres Attila. Népszabadság 2011. július 21.Kirekesztő Tusványos?A szabadegyetem eredeti céljaitól való eltávolodással vádolják a tábor szervezőit A 22. Bálványosi Nyári Szabadegyetem szervezői elhárítják ugyan azt a vádat, hogy az évek során a Tusványos néven ismert rendezvény kirekesztővé vált, ám a tábor első „politikai” napján csak a Fidesz meghívottjai és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) képviselői vettek részt a különböző témákban szervezett kerekasztal-beszélgetéseken. „Tusványos ragaszkodik a hagyományokhoz, de nem kényszeríthetjük hogy elmondja a véleményét az, aki nem akarja elmondani” – jelentette ki tegnap, a Tusnádfürdőn zajló 22. Bálványosi Nyári Szabadegyetem első „politikai” napján Toró T. Tibor. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnökét – aki már az első szabadegyetemek szervezésében is részt vett – arra reagáltattuk, hogy bírálói szerint a rendezvényre mára már a kirekesztés a jellemző. Törzsök Erika magyarországi szociológus, a Határon Túli Magyarok Hivatalának volt szabaddemokrata vezetője a Népszabadság tegnapi számában úgy fogalmazott: kezdetekben a román–magyar történelmi megbékélés részeként határozták meg a szabadegyetemet, az évek múlásával azonban a tábor célja is, szervezői is sokat változtak. Tusványos mára „az önmagába zárkózó Fidesz-vezetés üzenetfüzetévé vált” – jelentette ki a lapnak a kisebbségkutató. Toró kérdésünkre elhárította a kirekesztés vádját. Ellenvetésként elmondta, meghívták az RMDSZ elnökét is a szabadegyetemre. „Ha Kelemen Hunor nem jön el pénteken, akkor a székét üresen hagyjuk” – magyarázta. Tábor bennfenteseknek A szervezők egyházi áldással indították útra az egész héten zajló rendezvénysorozatot, amelyen egyelőre – Toró állításának ellentmondva – úgy tűnik, hogy csak a Fidesz meghívottjai és az EMNT vesznek részt: magyar-román és magyar-magyar szempontból is „zártkörű” az idei program. Sándor Krisztina szervező az ÚMSZ-nek elmondta, „egyelőre semmi előrelépés” a román államfő esetleges látogatása kapcsán, még mindig nem tudni, hogy Traian Băsescu tiszteletét teszi-e a táborban. Idén távol maradnak a demokrata liberális politikusok is. Toró T. Tibor ennek kapcsán lapunknak úgy fogalmazott: „nem kell pánikba esni”, a távolmaradás azzal magyarázható, hogy már érződik a választási kampány előszele, és ezért nem tettek eleget a román párt politikusai a meghívásnak. Arra a felvetésre, hogy a jónak mondott Fidesz– PDL kapcsolat alapján nem járt volna-e az ideinél határozottabb figyelem a nemzetpolitikai szempontból stratégiainak tartott rendezvénynek, Toró T. Tibor azt válaszolta: a két párt viszonya most is jó, európai szinten több kérdésben is együttműködnek a felek, de „vannak olyan helyzetek, amikor nem a ráció dönt, ezért nem jöttek el a román politikusok”. Az állampolgárság tétje Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes tegnapi beszédében emlékeztetett, hogy a könnyített magyar állampolgárság bevezetésére azért volt szükség, mert a térségben felgyorsult a magyarság asszimilációja, és az eddiginél hatékonyabb támogatáspolitikára van szükség. A kettős állampolgárság igénylésének folyamatával külön kerekasztal-beszélgetés foglalkozott. Ezen többek között részt vett Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős államtitkár, aki elmondta: előrejelzések szerint kétszázezer igénylést nyújtanak be az idén a kedvezményezettek. Ezt a nagyságrendet a helyettes államtitkár a magyar államigazgatás „sikertörténetének” nevezte, és úgy fogalmazott, ennél többet nem is lehetne elérni. Nagyhajú Béla, a bevándorlási hivatal vezérigazgatója hozzátette, eddig az összes állampolgári kérelem negyven százalékát Csíkszeredában, húsz százalékát pedig Kolozsváron nyújtották be, erdélyiek a legaktívabbak a honosítás terén. A vezérigazgató mindenkinek javasolta, hogy vegyék fel a magyar állampolgárságot, „függetlenül attól, hogy milyen vér csörgedez” a kérelmező ereiben. A magyarországi közhivatalnok többek között azért nevezte fontosnak a státusz megszerzését, mert így biztosan „lehet majd szavazni”. A szavazati jog biztosítása kapcsán Semjén Zsolt kijelentette: „mi megadjuk a jogot, és aztán majd az emberek eldöntik, hogy élnek-e vele”. Németh Zsolt külügyi államtitkár hangsúlyozta, ez az intézmény nem az elvándorlást ösztönzi, hanem a helybenmaradást segíti. Ennek ellentmondott a bevándorlási hivatal vezérigazgatójának nyilatkozata, aki a magyarországi munkavállalás szempontjából fontosnak nevezte, hogy a honosítást kérők fele 21-45 év közötti, tehát aktív munkavállaló. Konszenzust remélnek Tusványos első „politikai” napját érezhetően beárnyékolta, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzését elutasította a bíróság. A tegnapra tervezett szakmai beszélgetések és felszólalások központi témája ugyanis az új alakulat RMDSZ-szel való együttműködése és a magyar–magyar összefogás fontossága volt. Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes még a nyitóbeszédében emlékeztetett, hogy a parlamenti bejutást kockáztatják az erdélyi politikai szervezetek, ha nem tudnak egyezségre jutni. A meghívott szociológusok és politológusok a Jakabffy Elemér Alapítvány sátrában cseréltek eszmét arról, milyen jövője lehet az RMDSZ és a bejegyzésre váró EMNP együttműködésének. Székely István Gergő, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa úgy fogalmazott: a Fidesz politikája „meredeken változott”, a magyarországi kormánypárt elvárja, hogy a határon túli magyar politikai pártok elkötelezzék magukat, és az azt is jelentheti, hogy a vele szövetségben lévők a nagyobbik magyar kormánypárt érdekei szerint döntsenek a román belpolitikában is. A szakmai kerekasztal központi kérdése volt, hogyan biztosíthatók az EMNP és az RMDSZ között a kiegyezés feltételei, továbbá, hogy létrehozható-e egy olyan erdélyi magyar választási párt a következő romániai választások előtt, amely biztosítani tudná a parlamenti bejutást a magyar jelöltek számára. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. augusztus 29.Tisztelgő emlékkötet és gyászmunkaA Szabadság augusztus 24-i, illetve az És augusztus 26-i számában sajátos beszámoló jelent meg a Cs. Gyimesi Éva emlékének tisztelgő kötet bemutatásáról Törzsök Erika aláírásával. Szeretnék mondani valamit arról, ami kimaradt belőle, és arról is, aminek ki kellett volna maradnia. Cs. Gyimesi Éva néhány tanítványa 2010 júniusában tisztelgő kötet összeállítását indítványozta a mester 65. születésnapja alkalmából. A többi tanítványon kívül Éva barátaihoz, pályatársaihoz is eljutott a felkérés, hogy tanulmányt, esszét vagy szépirodalmat ajánljanak fel a tervezett kötet számára. Minthogy nagyon sokan pozitívan válaszoltak, és egyetlen kötetbe alig férő mennyiségű kézirat gyűlt össze, a szerkesztés a tervezettnél lassabban haladt. Menet közben felmerült az igény, hogy a mester írásainak és idézettségüknek lehető legteljesebb bibliográfiája is bekerüljön. Ezért a szerkesztők – Balogh F. András, Berszán István, Gábor Csilla – úgy döntöttünk, hogy a már megszerkesztett kéziratokból külön példányt nyújtunk át az ünnepeltnek a 65. születésnap évének Karácsonyán, a teljes kötet pedig tavasszal fog megjelenni a budapesti Argumentum Kiadónál. Nem sok volt már a kiadvány elkészüléséig, mikor a tragikus halál a tisztelgő kötetet egyszersmind emlékkötetté változtatta. A szükséges módosítások, illetve kiadói és nyomdai munkálatok után a Kolozsváron tartott 7. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előtt egy nappal készült el az Újrateremtett világok. Írások Cs. Gyimesi Éva emlékére című kötet (Argumentum, Budapest, 2011.), amely 60 szerző munkája. Róluk mondja Törzsök Erika, hogy „az emlékét máris önfényezésre kihasználó figurák”. Ennek a kitüntetésnek a leírásakor az adományozó valószínűleg még nem látta a kötetet, ezért pótolom a beszámolójából kimaradt névsor egy részét: Balla Zsófia, Bernáth Árpád, Csúri Károly, Dávid Gyula, Fried István, Hankiss Elemér, Horváth Andor, Kovács András Ferenc, Láng Gusztáv, Láng Zsolt, Margócsy István, Szilágyi Júlia, Szőcs Géza, Visky András… és Törzsök Erika. A Hungarológiai Kongresszus érdeklődő résztvevőinek tartott bemutatón a mester borítón megörökített nézéséről beszéltünk, amely a tanítványokat és a teremtett világot egyaránt visszanézésre késztette, s azokról a rezonanciákról, amelyek a Cs. Gyimesi Éva előtt tisztelgő és egyben tőle búcsúzó írásokat összekapcsolják. A kötet végén egy temetésen elhangzott nekrológ is olvasható, amelyben ezt mondtam: „Csak az búcsúzhat, aki nem marad tanítvány. Nekünk még újra kell gondolnunk és újrateremtenünk, amit örökségül kaptunk. Ezt a feladatot rótta ránk a mester távozása. És a kudarcunk, hogy nem tudtunk és talán nem is tudhattunk segíteni neki.” (464.) Akkor a tanítványok nevében beszéltem. Most hozzáteszem, hogy rajtunk kívül többen és többször megpróbáltak segíteni, Törzsök Erikát is beleértve. Sajnos, rájuk is érvényes, ami ránk, tanítványokra: nem tudták és talán nem is tudhatták megfordítani a végzetes úton. Ennek a kudarcnak, tehetetlenségnek és keserűségnek a feldolgozása hozzátartozik a gyászmunkához, mely öltheti egy sokszerzős emlékkötet formáját, vagy „az édesanyjától kezdve, a kisebbségi magyar társadalmon, az ’anyaországon’ keresztül, a kolozsváriakig, az egyetemig” mindenkit leteremtő kifakadás tünetét. Az utóbbiról értesülve valaki, aki szintén megpróbált Évának segíteni, ezt mondta: Nem jó, ha egymás ellen gyászolunk. Igyekszem ehhez tartani magam. Berszán István. Szabadság (Kolozsvár) 2011. október 19.Rossz lóra tett Orbán: rengeteg szavazatot veszíthetA határon túli magyarok körében sok helyen már nem Orbán Viktor, hanem Vona Gábor lehet a befutó - vélik szakértők, akik ugyanakkor azt is megjegyzik: az MSZP és az LMP az esélytelenek nyugalmával várhatják a külföldi magyarok által leadott voksok összesítését. A szavazás viszont akár apátiába is fulladhat, pedig a tét nem kicsi: a 200 fős parlamentben akár 8-10 mandátum sorsáról is dönthetnek a határon túl élő magyarok. Valószínűleg a Fidesz egyik legnépszerűtlenebb döntése lehet az, hogy a határon túliakra is kiterjeszti a szavazati jogot. Az ELTE PPK Pszichológiai Intézete és doktori iskolája kutatócsoportjának reprezentatív kutatása szerint ugyanis a válaszadók négyötöde nem ért egyet az intézkedéssel, 17 százalék igen, és mindössze 3 százalék azoknak az aránya, akinek nincs véleménye minderről. A politikai kockázatot viszont csak abban az esetben jelentene, ha az egyik választás alkalmával a határon túliak billentenék el a mérleg nyelvét a Fidesz javára - mondta el lapunknak László Róbert a Political Capital választási szakértője. Példaként a 2006-os olasz felsőházi választásokat hozta fel: ott annyira kiélezett volt a verseny, hogy Romano Prodiék csak a határon túli olasz voksoknak köszönhették győzelmüket, a belföldi szavazatok alapján még Berlusconiéknak áll a zászló. Hasonló helyzet alakult ki Romániában is, ahol Basescu 2009-ben a külföldi szavazatok miatt maradt elnök. László Róbert szerint egy ehhez hasonló esetben kiéleződhet a magyar közösségek közötti viszony. Sokan gondolják úgy, hogy a többség vagy rokon- vagy ellenszenvvel tekint a határon túli magyarokra. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyarok jellemzően közömbösek, s félő, hogy ezen csak az változtatna, ha a külföldi magyarok fordítanának meg egy választást. A politikai kockázatnál nagyobb problémát jelenthet viszont a manipuláció lehetősége. Az eddigi információk szerint ugyanis a határon túliak levélben szavazhatnának, azaz százszázalékosan meg kell majd bíznunk például a szlovák és a román postában - mutatott rá László Róbert, aki szerint az elektronikus szavazás sem volnának ennél jelentősebbek a kockázatai. A kockázat valódi mértékét viszont az dönti majd el, hogy milyen lesz a végleges szabályozás - tette hozzá. Nyolc-tíz mandátumról dönthetnek a határon túliak Ha a választójognak valóban nem lesz feltétele a magyarországi bejelentett lakcím, csak a magyar állampolgárság, akkor több millió potenciális szavazó kerül bele a kalapba. Nem kizárólag azokról a határon túli magyarokról van ugyanis szó, akik a könnyített eljárás következtében szerzik meg az állampolgárságot, hanem azokról a milliókról is, akik az elmúlt mintegy száz évben elhagyták Magyarországot, és az ő leszármazottaikról. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre arról, hányan lehetnek Buenos Airestől Sydneyig, akik potenciális szavazókká válhatnak, de az biztos, hogy több milliós nagyságrendről beszélünk. Minden bizonnyal kis hányaduk kíván csak élni szavazójogával, de az eljárásjogi problémák épp abból adódhatnak, hogy a magyar államnak nincs nyilvántartása erről a választói tömegről - áll a Political Capital elemzésében. László Róbert elmondta, hogy az Európában az a jellemző gyakorlat, hogy csak nagyon keveset számít a határon túliak szavazata, s csak kiélezett helyzetben dönt. Szlovákiában és Csehországban például csak listára szavaznak a választók, az urnákba pedig belekeverik az elenyésző számú külföldi voksokat. A nagy létszámú határon túli magyarság miatt a hazai voksolás másképp is alakulhat, de feltehetően csak 8-10 mandátum sorsát befolyásolják majd a külföldi voksok a 200 fős parlamentben. Hatvan százalékos részvétel mellett ugyanis 4,5-5 millióan mehetnek el belföldön szavazni. Ezek a választók az egyéni jelöltekre és az országos listára szavazhatnak. A töredékszavazatok az országos listán gyűlnek, így nagyjából a 4,5-5 millió szavazaton kívül még további 2-3 millió voks gyűlik össze az országos listán. Ehhez a mintegy 7 millióhoz jönne hozzá a határon túliak - aktivitástól függő - pár százezres szavazatmennyisége. Országos listán 94 mandátum sorsa dől el, azaz valószínűleg 10 alatt lesz azoknak a mandátumoknak a sorsa, amelyekről a külföldi magyarok döntenek. Tóth Zoltán választási szakértő korábban arra hívta fel a figyelmet, hogy elfogadhatatlan, miért nem szavazhatnak országos listára és az egyéni jelöltekre is a határon túliak. A Magyarországon élőknek tehát két szavazatuk, a határon túliaknak viszont csak egy szavazatuk lesz - de mégis miért? - vetette fel a szakértő, aki szerint ez sérti a választások egyenlőségére vonatkozó jogi követelményt. (Semjén Zsolt is számtalanszor azt hangoztatta, hogy nincs két állampolgárság, nincs elsőrangú és másodrangú állampolgár. "Egy magyar nemzet van, egy állampolgársággal"). Ki lehet a befutó külföldön? Sem Romániában, sem Szlovákiában nem készült eddig olyan felmérés, amely a határon túliak pártpreferenciáit vagy az aktivitását vizsgálná. "Valószínűleg Erdélyben és Szlovákiában régiónként eltérő lesz az érdeklődés" - mondta Törzsök Erika szociológus. Szerinte például Székelyföldön nem Orbán Viktor lehet a befutó, hanem Vona Gábor, Közép-Erdélyben és a Partiumban pedig inkább a közöny lesz a meghatározó. Törzsök Erika arra is rámutatott, hogy a Ceaușescu-rendszerben szocializálódott korosztálynak nem lesz vonzó a levélben bonyolított szavazás. Ha biztosított lenne a névtelenség, többen mennének el a voksolásra, így viszont sokan tarthatnak attól, hogy kiderül, kire szavaztak. Szlovákiával kapcsolatban Törzsök Erika megjegyezte: a Fidesz tavaly nem várt a kettős állampolgárság ötletével, emiatt viszont kiesett az MKP a parlamentből és bejutott a Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt. "Összességében valószínűleg a Fidesz és a Jobbik osztozkodhat majd a határon túli szavazatokon, a baloldali pártok (MSZP, LMP) az esélytelenek nyugalmával várhatják a szavazást" - fogalmazott a szociológus. Népszava 2012. január 11.Csapdahelyzetben a határon túli elitek – Interjú Bárdi NándorralA „jelenkor” történésze esetében, aki annyira a jelennel foglalkozik, hogy az már a mába csap át, mennyire „történelem” az, amit kutat, hogyan tudja leválasztani a történetírást a politikumról? Áltatás lenne azt mondani, hogy a végső igazságok bajnoka volnék, inkább az „empíria lovagjának” gondolom magam. Biztos, hogy a kutatási kérdéseim, a népszolgálat fogalomtörténete nem függetlenek a külhoni magyar politikai élet kiüresedésétől, az egyre gyengébb mozgósítási képességtől. Most épp egy erdélyi tudománytörténeti digitális szövegtár összeállításán dolgozom. Valójában az ideologizált veszteségközpontú közbeszéddel szemben a „lényeglátó realista” hagyományt és beszédmódot próbálom rekonstruálni. Tagadom, hogy volna kisebbségtudomány, sőt a kisebbségkutatás helyett is jobban szeretek kisebbségtörténettel foglalkozókról vagy kisebbségi problémákat kutató szociológusokról, demográfusokról beszélni. Így számon lehet kérni a szakmai-módszertani minőséget. A külhoni magyar nyelvű tudományosság elválasztása, tutujgatása infantilizmushoz vezet. Vagy ahhoz, hogy Budapestről mondják meg, mit kutassanak. A szakértői és a kutatói munkát nehéz szétválasztani. Egy példa a tapasztalatok és a kontinuitás kérdésére: amikor a 80-as években az MSZMP-KB Külügyi Bizottságában intézményesíteni kényszerültek a külhoni magyarsággal való napi kapcsolattartást és folyamatos intézkedést, levelet írtak az Országos Levéltárba és a Történettudományi Intézetbe. Megkérték: mondják már el, hogy a két világháború közt hogyan csinálták ezeket a dolgokat? Tehát van egy tapasztalati tárház, amit föl lehet használni, másrészt az elemző – ha nem kötelezte el magát párthoz, kormányhoz, lobbicsoporthoz – kívülről képes láttatni a működő szakpolitikai szerkezeteket. Ez érvényes az Ön által megkülönböztetett magyarságpolitikára éppúgy, mint a kisebbségpolitikára? Gondoljunk csak bele a „népszolgálat” fogalmába. Hányféle módon lehet ezt az egy fogalmat alkalmazni. Engem az érdekel, hogy ezeknek a dolgoknak a tartalma hogyan változik, illetve mitől függ a kisebbségi közösségek működése. Mondok egy aktuális példát. A mai politikai problémák jelentős része abból adódik, hogy nincsenek az RMDSZ-nek helyi „aktivistái” olyan értelemben, ahogy egészen a 90-es évekig minden településen jelen voltak olyan vonatkoztatási személyiségek, mint a pap, a tanító, akinek nemcsak egy veszteségnarratívája volt, hanem egy közösségnarratívája is arról, hogy mikor mit kell csinálni. A modern média révén ezek az emberek és tevékenységeik háttérbe szorultak a lokális véleményalakításban is. Ma már a választásoknál is a média a mérvadó, nem ezek a helyi vonatkoztatási pontok. Közben a kisebbségi elit egy része még mindig az áldozatretorikával él, a másik része pedig új mozgósító elemeket keres. S nem vallja be magának, hogy új kisebbségpolitikusi modell alakult ki: a helyi társadalomszervező és képviselő helyett a saját közösségében a forrásszerző hatékonysága révén önmagát legitimáló politikus. Mikor és kik tematizálták először Magyarországon a kettős állampolgárság témáját? Egyértelműen Tamás Gáspár Miklósék vetették fel 1989 tavaszán, az egyre veszélyesebb jugoszláviai helyzetben; majd a délszláv háborúk miatt, 1992-ben pedig Konrád György és Végel László újította fel a kérdést. Maga a tartalma a problematikus a kettős állampolgárság kérdésének, hiszen akkor ez arról szólt, hogy a menekülteknek megadni a magyarországiakkal azonos jogokat. Amikor ez újratematizálódott a 90-es évek második felében Borbély Imréék révén, már bizonyos értelemben a státustörvénnyel szemben működött, ők elsősorban útlevelet akartak. Nagyon fontos tudni, hogy akkoriban Románia euro-atlanti csatlakozását mindenki későbbre becsülte. A kettős állampolgárságról szóló első tervezetek arra vonatkoztak, hogyan lehet megoldani a kapcsolattartást a határon túli magyarokkal. A dolog akkor kezdett bonyolultabbá válni, amikor 2000-ben a Frunda-féle választási kampányban az RMDSZ jobbról előzte a Fideszt, mondván, összegyűlt 80 ezer aláírás a kettős állampolgárság mellett, hogy Frundát nemzetiesítse a Fidesz előtt. Ettől kezdve csapdahelyzet alakult ki: a határon túli eliteknek is a kettős állampolgárságot kellett támogatniuk. Hogyan látja a történész szemével a kettős állampolgárság egész kérdéskörét? A történész nem jövőkutató, mégis megkérdem: meg merné kockáztatni, hogy jósoljon valamit ezzel kapcsolatban? Nem! Csak a tudatlanság bátorságával tudnék prognosztizálni! Elemzőként arról kell beszélnem, melyek a helyzetet meghatározó lényeges tényezők. A legfontosabb: Magyarországnak most sokkal fontosabb problémái vannak, mint a külhoni magyarok kérdése. Történetileg néhány évtized múlva valószínűleg az utóbbi húsz év kapcsán az integráció lesz a legfontosabb fogalom. Leggyakrabban az euro-antlanti integrációról, nemzeti integrációról beszélünk, miközben a legátfogóbb a fogyasztás integrációja. Egyrészt egy új közép-európai középosztály létrejötte és fogyasztási elvárásainak tömegessé válása. Másrészt a médiafogyasztás, az 1989 után született külhoni magyar generációk magyarországi médián szocializálódtak. A kisebbségi eliteknek nem sikerült a saját országos médiáikat megteremteniük. Ez egyedül a titói nemzetiségpolitikának sikerült a Fórum Házon és az Újvidéki Rádión keresztül. A honosítás kapcsán néhány ténykérdést kell felvetnem. Más európai példákhoz képest két különbség van a jelenlegi magyarországi megoldás és az összes többi között. Egyrészt a választójog megadása máshol az adott ország politikai osztályának teljes konszenzusával történt meg, Magyarországon ez nem így alakult. Másrészt tudtommal csak a mi estünkben nincs teljes értékű választójog, hiszen csak listára lehet majd szavazni külhonban. Egy másik probléma, hogy ha van egy bizonyos területen x ezer kettős állampolgár, hogyan lehet az adott államot arra rábírni, hogy az általuk is lakott régiónak területi autonómiát adjon nemzeti alapon? Oroszország észak-oszétiai beavatkozása épp ezen alapult – ezt Magyarországon csak napihír szintjén kezelték, nem így Romániában és Szlovákiában, illetve az európai fórumokon. A harmadik kérdéskör, hogy a kisebbségi elitek eddig is bizonytalan legitimációja hogyan alakul. Az adott ország magyar kisebbségi közösségén belül lesznek magyar állampolgárok és nem magyar állampolgárok, „igazibb” és „igazabb” magyarok. Mindez megkérdőjelezi az eddigi kisebbségi párhuzamos társadalomépítést. De legfőképpen: megint nem a kisebbségi közösségek intézményműködése és építkezése van a középpontban; és újra hitele lesz annak a képzetnek, hogy a magyar állam meg tudja oldani a kisebbségi magyarok napi problémáit. Ha Romániában nem indul be a gazdasági növekedés, Magyarországon viszont beindul, akkor biztos, hogy újabb migrációs hullámokra számíthatunk. De azt is tudjuk, hogy 2006 óta a külhoni jól képzett munkaerő nem áll meg Magyarországon. A negyedik tényező az lehet, hogy a magyar politikai elit identitáspolitikai deficittel küzd, mert nem sikerült legalább három-négy kérdésben konszenzust kialakítania, miközben a környező országoknál ez a politikai közösségképződés előrébb tart. Szlovákiában, Romániában, Szerbiában a konszenzus forrásai az ellenségképek. Magyarországon nem, mert a két identitásközösség, a jobb- és baloldal az egymást kizáró beszédmódra alapozza a maga koherencia-teremtését. Tehát míg a jobboldalnak nemzeti beszédmódja van, addig Gyurcsányék és a 93-as Demokratikus Charta az antinacionalista beszédmódot helyezik középpontba. Ezért voltak Törzsök Erikáék sikertelenek, mert egy antinacionalista beszédmóddal fordultak olyan közösségekhez, amelyeket a nemzeti összetartozás szervez. Az egyik nagy probléma a kettős állampolgársággal, hogy a magyar politikai elittel „elfelejtetheti” azt az identitáspolitikai deficitet, ami a rendszerváltás óta fennáll. Akkor nem is léteznek kitörési pontok? A kulcskérdés, hogy sikerül-e ezt a kérdést szakpolitikaként kezelni. Ez nem azt jelenti, hogy az okostojások megmondják a tutit és a politika végrehajtja, hanem hogy a hatalmi harcok helyett a közjót kereső normákat érvényesítjük. Az egyik kitörési pont a középiskolai oktatás lehet. Látjuk, lejtmenetbe került az oktatás, a PISA-vizsgálatok (szerk. megj.: a nemzetközi tanulói tudásszintmérő program vizsgálatai) és a napi egyetemi tapasztalatok is ezt mutatják. Az asszimiláció elleni küzdelem nem iskolabuszokon múlik, hanem Magyarországnak a szomszédországi magyarok előtti presztízsén és azon, hogy a magyar intézményesség mennyiben szolgálja az egyén társadalmi mobilitását, tudástőkéjét. Az oktatási-nevelési támogatás rendszere nem hatékony, nemcsak azért, mert az a húszezer forint nem sokat számít egy család költségvetésében, hanem azért sem, mert a legtöbb oktatási-nevelési támogatás a Székelyföldnek jut, ahol szinte nincs is román iskola. A cigányokat pedig OTP-kártyával bajos lesz integrálni. Erdély esetében öt-hatmilliárd forintról van szó, ebből az összegből, azt hatékonyan felhasználva, komoly építkezést lehetne végbevinni: tehetséggondozó programokkal, tanári kiegészítő fizetésekkel, nyelvtanulási kampányokkal. A másik probléma, hogy kialakult egy romániai magyar intézményrendszer, az alrendszereivel együtt – politikai érdekvédelem, önkormányzati pozíciók, nyilvánosság, egyházak, közművelődési, oktatási, tudományos intézményhálózatok –, és ezek működésének a finanszírozása egyértelműen politikai lobbiktól függ. Így ezeken a mezőkön belül egyes kivételektől eltekintve nem a szakmai hatékonyság, hanem a politikai lojalitás és célszerűség lesz a meghatározó. Ennek persze van ellenszere, mint a szlovákiai Civil Kerekasztal, ám a romániai magyar civil szféra túlságosan átpolitizált ehhez. Néhány évtized múlva valószínűleg az utóbbi húsz év kapcsán az integráció lesz a legfontosabb fogalom. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2012. január 31.Csángóbotrány: miről szól a kormány nemzetpolitikája?A külhoni magyarok vagy eljátsszák a nekik Budapesten írt szerepeket, vagy kiírják őket a forgatókönyvből – a moldvai csángók körüli botrány ezt bizonyítja az előző kormány két tisztségviselője, Törzsök Erika és Gémesi Ferenc szerint. A mostani nemzetpolitikai államtitkárság ellenben az átlátható gazdálkodás megteremtéséről beszél. A moldvai magyar oktatási programot működtető Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) vezetősége hétfőn tette közzé: a magyarországi költségvetésből nyújtott támogatás rendszerének tervezett átszervezése miatt testületileg lemond. A szövetség tizenkét vezető beosztású tisztségviselője által jegyzett dokumentum szerint 2012. január elsejével lejárt a csángó szövetség szerződése a Bethlen Gábor Alappal, és újabb szerződés hiányában a szövetség idei működése ellehetetlenült. Hegyeli Attila, a csángó szövetség ügyvezetője a távirati irodának elmondta, hogy forrófejű lépésnek tűnhet a lemondásuk, de nem az. Az elmúlt hetekben folytatott tárgyalásaikon minden más lehetőséget kimerítettek a probléma rendezésére. Hozzátette: „nem azért mondtunk le, hogy ezzel valamilyen döntést kikényszerítsünk. Azért mondtunk le, mert nem volt más választásunk”. A nemzetpolitikai államtitkárság megdöbbenéssel fogadta a hírt – tudatta az MTI. Az államtitkárság szerint az MCSMSZ vezetősége cserbenhagyta a moldvai magyar közösségeket, az oktatási programban részt vevő tanárokat és gyermekeket. Az MCSMSZ tizenegy éve jelentős magyarországi forrásokból tartja fenn a moldvai magyar oktatási programot – hangsúlyozta az államtitkárság közleménye. A kormány 2002 óta mintegy 360 millió forinttal, A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) 2006 óta pedig 320 millió forinttal támogatta az MCSMSZ által működtetett oktatási programot. Az MCSMSZ jelentős romániai és nyugat-európai támogatásokat, tárgyi adományokat is kapott. Az államtitkárság éppen ezért megdöbbentőnek tartja Solomon Adriánnak, az MCSMSZ elnökének korábbi bejelentését is: a szövetség vezetője 2011 áprilisában arról tájékoztatta a nemzetpolitikáért felelős államtitkárságot, hogy az MCSMSZ mintegy 35-40 millió forintos adósságot halmozott fel az elmúlt években. Erre hivatkozva a 2011-re esedékes (a korábbi éveknek megfelelő mértékű, 70 millió forintos támogatáson felül) az adósság kiegyenlítéséhez többlettámogatást igényelt a kormánytól. Tavaly nyáron átfogó gazdasági átvilágításról döntöttek a program fő támogatói, a magyar állam és az AMMOA. A vizsgálatot az államtitkárság közlése szerint romániai és magyarországi pénzügyi szakértők végeztek el, a Teleki László Alapítvány bonyolította le. Az ellenőrzés „több súlyos hiányosságot” tárt fel, egyebek mellett az „említett 35-40 milliós adósság sem volt egyértelműen kimutatható”. A vizsgálat a legfőbb hiányosságok között említette, hogy az MCSMSZ „nem rendelkezik a társadalmi szervezetek működésére vonatkozó megfelelő számviteli politikával, a könyvelési rendszer áttekinthetetlen, az aktuális likviditási helyzet nem megállapítható”. Más szabálytalanságokkal együtt a „kiforratlan szervezeti kultúra súlyos visszaélésekre is alkalmat adhat”. Az ellenőrzés után a támogatók átlátható nyilvántartási rendszert, naprakész könyvelést, könyvelőváltást és létszámcsökkentést kértek az MCSMSZ-től. A kéréseknek az MCSMSZ vezetősége „többszöri felszólításra és csak részlegesen kívánt eleget tenni”. Az államtitkárság szerint nyilvánvalóvá vált, hogy a vezetőség akadályozza az átlátható gazdálkodási rendszer kialakítását.A kormány – idézzük tovább az államtitkárság közleményét – 2012 januárjában arról döntött, hogy felkéri az MCSMSZ-t, az AMMOA-t és az ellenőrzést lebonyolító Teleki László Alapítványt, hogy „közösen hozzanak létre egy Romániában bejegyzett új alapítványt a moldvai magyar oktatási program támogatására”. (Az oktatási programra szánt állami támogatást a jövőben ennek az alapítványnak utalnák.) Mint már tudjuk, mindennek a következménye a csángó szövetség vezetőségének lemondása lett. Az ügy kapcsán állásfoglalást küldött szerkesztőségünknek Törzsök Erika és Gémesi Ferenc. Az előző kormány idején mindketten kisebbségi és nemzetpolitikai kérdésekkel foglalkoztak. (Törzsök az egykori Miniszterelnöki Hivatal nemzetpolitikai főosztályának főigazgatója, Gémesi kisebbség- és nemzetpolitikai szakállamtitkára volt.) Ez a közlemény is hangsúlyozza, hogy az MCSMSZ szervezte, működtette az elmúlt években – magyar állami támogatással, a megelőző kormányzati ciklusban nemzeti jelentőségű programként – a moldvai csángó oktatási programot. Ennek keretében ma 25 moldvai faluban oktatják mintegy 2200 csángó gyermeknek a magyar nyelvet. A csángó szövetség hét moldvai településen magyar házat épített vagy vásárolt, a magyarul továbbtanuló diákok számára pedig csángó bentlakást hozott létre Csíkszeredában. A szervezet mintegy 140 millió forintos éves költségvetésének felét biztosította a magyar állam, a másik felét támogatóktól gyűjtötték össze. A moldvai magyar oktatási program körül – olvasható – szokatlan mértékű szolidaritás bontakozott ki. Sokan (fiatalok és idősebbek) nem a fizetségért utaztak a csángó településekre, hanem azért, hogy magyarul taníthassák a gyerekeket. Számos, Magyarországon és a világ más államában élő magyar járult hozzá anyagilag is a program sikeréhez. A MCSMSZ munkáját a romániai hivatalosságok is tudomásul vették. Most mindennek vége – állítja Törzsök és Gémesi. „Miután az MCSMSZ nem szeretne kiszolgáltatott helyzetbe kerülve, szabadságát feladva a programra összegyűjtött javakat a Budapestről kijelölt és Budapesten működtetett alapítványoknak felajánlani, ellehetetlenült. Vezetői, munkatársai nem láttak más kiutat, mint a lemondást. Tették ezt azért, mert azt remélik, áldozatukkal legalább a csángó magyar oktatás támogatása fennmaradhat”. A közlemény szerint már senki nem állíthatja, hogy nem látja, nem tudja, nem érti, miről is szól a kormány nemzetpolitikája, amelyben a „külhoni magyarok vagy eljátsszák a nekik Budapesten írt szerepeket vagy kiírják őket a forgatókönyvből”. Az elmúlt másfél évben – folytatódik az állásfoglalás – sok olyan fejleménynek lehettünk tanúi a nemzetpolitikában is, ami okkal váltotta ki mind az érintettek, mind az eseményeket figyelemmel kísérők kritikáját, de most a legpőrébben mutatkozik meg a kormányzati politika mibenléte. Nem a külhoni magyarok a fontosak, hanem az, milyen politikai hasznot lehet húzni a rájuk való hivatkozásból, és milyen jól lehet tetszelegni a „nemzetvédő” szerepben. A csángók pedig még csak nem is parasztok a sakktáblán – írja Törzsök Erika és Gémesi Ferenc. Cz. G. Népszabadság 2012. március 10.Játszmák határokon belül, határokon kívülKevés olyan nép él Európában, amelyiknek saját parlamentjén kívül még öt ország parlamentjében van képviselete. Mi magyarok Budapesten kívül Bukarestben, Pozsonyban, Belgrádban, Zágrábban, Ljubljanában vagyunk jelen. Az elmúlt 20 év során volt a magyaroknak parlamenti képviselője Kijevben is. A két világháborút követő békék után, a 40 éven keresztül szigorú határokkal elválasztott, határok közé bezárt térségekben, autarchiákban, lájtos és kevésbé lájtos diktatúrákban éltek a kisebb, nagyobb magyar közösségek. A '80-as évek második felétől egyre keményedő feltételek között élők nem csak az adott politikai berendezkedés elnyomorító hatásaival küzdöttek akár Csehszlovákiában, akár a volt Jugoszláviában, Romániában, ill. a Szovjetunióban, hanem a kisebbségi léttel is. Magyarországra, a gulyáskommunizmus világára vágyó tekintettel pillantottak a szomszédos országokban élő magyarok és nem magyarok. 1990 után új helyzet állt elő. Legelőször az RMDSZ szerveződött meg hihetetlen gyorsasággal Romániában, de hamarost létrejött Csehszlovákiában a MPP, majd az Együttélés, a Vajdaságban a VMDK, majd a VMDSZ, Ukrajnában a KMKSZ, majd az UMDSZ. Megköttettek az un. Alapszerződések sorra a szomszédos országokkal. Nem ment simán semmi, de a délszláv háború sújtotta térségeken kívül békés körülmények között kialakultak minden országban a választott, legitim politikai képviseletei a magyaroknak. Elindult egy folyamat, melynek során egyre több, – természetesen nem elégséges – eredményt értek el az intézmények, az ingatlanok visszaszerzése, az identitás, az oktatás/ kultúra megőrzésének területein. A határon túli magyarok többségében az adott ország állapotának függvényében, egyre inkább tudatosult, hogy nekik két fővárosuk van. Az adott országé, és a magyar főváros, Budapest. A magyar közösségek tagjainak többségében tudatosult az is, hogy egzisztenciális létük attól az országtól függ első sorban, melyben a többség bizonyára mindenkor 2/3-t alkotott. A kérdés tehát mára úgy merül fel egy kisebbségi létben élő magyar esetében: élhető az adott ország, v. kevésbé élhető, mint máshol a környéken. Egy kis létszámú klientúra persze függött és függ Budapesttől minden térségben. Nemcsak politikai szerepét tekintve, de gazdasági/szociális tekintetben is. Térségektől függően ebben nagy eltérés van. Kárpátalján ez a politikai klientúra esetében 100%-os, míg más térségekben inkább a legitim parlamenti képviselettel rendelkező párt alternatívájaként, Budapestről támogatott, vagy gründolt párt klientúra számára létkérdés. Ugyanakkor a realitás érzék, mely tudomásul veszi, hogy nem a budapesti kakaskukorékolásra kél fel a nap a szomszédos országokban, nem jellemezi a magyarországi politikát. Különösen a jobboldali kormányok vélték és vélik úgy, hogy Budapesten kell megmondani, mi a jó a határon túli magyaroknak, hogy ők is a “centrális erőtér” sugarába tartozzanak. Ennek eszköze részben a sérelmi politika folyamatos gerjesztése, amit először státustörvénnyel, majd 2010-ben kettős állampolgársággal kívánnak “kezelni” illetve a támogatáspolitika. Az egyre szűkülő források zavaros intézményi átalakításokkal, átláthatatlan döntési folyamatokkal párosulva, a központ meleg tenyeréből etetett klientúra által vezényelve, mára a határon túli magyarság többsége számára érdektelen és enyhén szégyenletes hellyé teszik az “anyaországot” Már a legrosszabb helyzetben lévő kárpátaljai magyarság sem föltétlen akar felkerekedni, hogy áttelepüljön Magyarországra. Az átlagember számára tehát érthetetlen, hogy miért folytat komoly küzdelmet a magyar kormány és diplomácia, hogy mára veszélybe kerüljön az elmúlt 20 év diktatúráktól megszabadult magyar kisebbségek teremtette legfontosabb vívmány – a politikai érdekérvényesítő szerep az adott országok parlamentjeiben. A statisztikai adatok fényében ugyanis világos, hogy a magyar közösségek nem olyan nagy létszámúak, hogy a Fidesz által gründolt, vagy “stratégiai partnernek” kinevezett pártok megjelenésével, a választásokon megoszló szavazatok elégségesek legyenek akár egy párt bejuttatásához is. Így, amit a 20. század nem végzett el a határon túlra került magyarság életében, azt a 21. század elején a Fidesz megosztó politikája befejezi. Hiszen, ha nem lesznek magyar képviselők az adott országok parlamentjeiben, az eddig kínnal-keservvel elért, ám mégis fontos eredmények sem lesznek védhetők. Ugyan is, ha nincs is törvénybe foglalt kulturális autonómia, de annak szinte minden eleme megtalálható mind Romániában, mind Szlovákiában. Szerbiában, a Vajdaságban a Nemzeti Tanács intézménye az egész térség számára példaérték modellt hozott létre, mely tulajdonképpen a kulturális autonómia intézménye. A nacionalizmusok ugyan minden országban rendelkezésére állnak a politikának, de jelenleg alacsony hőfokon vannak tartva. Választások idején persze felizzíthatók, de jelenleg az a nagyobb veszély pl. a szlovákiai magyar kisebbségre, hogy “Minél jobban prezentálódik az MKP a Fidesz saját akarat nélküli fiókpártjaként, annál inkább közelít szlovákiai koalíciós potenciálja a nullához. És annál kevésbé lesz az itteni magyarok számára érdekes, hogy a parlamentben izolálódik-e, avagy a parlamenten kívül. Ugyanis egyik esetben sem lesz képes tenni értük semmit, ami hasznukra válhatna” (Morvai Péter). Az etnikai alapú magyar pártok mindenek fölött való forszírozása Budapestről végzetes tévedés. Kontraproduktív! Több, mint árulkodó Semjén Zsolt mondata: “A magyarság megmaradása függ attól, “milyen erős pozícióink vannak ezekben az országokban”. Ez a fajta gondolkodás, nem tudja elképzelni, hogy a Fideszen kívül, sőt a Fidesz ellenében, és után is van és lesz élet a szomszédos országok magyar társadalmai számára. Ugyanakkor azzal, hogy Magyarország az elmúlt másfél évben feladta legnagyobb értékét: a társadalmi, gazdasági, politikai stabilitást, nemcsak a hazai társadalomnak, de a határon túli magyaroknak is árt. A kormány elszigetelte Magyarországot Európában. A magyar diplomácia mozgástere beszűkült. A kormányzati politika kockáztatja a kisebbségben élő magyarság politikai érdekképviseleteit a szomszédos országokban. S Magyarország mára már nem egy vágyott hely, ahol sokkal jobb lenne élni, mint az euróval fizető Szlovákiában, vagy az Európai Unióban és a NATO-ban felértékelődő Romániában. Horvátország uniós tagállammá válásával, tengerpartjával, Szlovénia jólétével nem vetélkedhet az egyre zsugorodó gazdasággal rendelkező Magyarország, mely hova tovább egy jól fejlett autokrácia, egypárti berendezkedéssel, leépülő jogállammal. A 2011-es népszámlálási adatok drámai fogyást mutatnak Romániában és Szlovákiában. Az asszimilációt pedig gyorsítja, hogy a magyar identitástudatnak nem támasza Magyarország. A kettős állampolgárság törvénybe iktatásának módja és időpontja a választójog mellérendelésével – mindennél árulkodóbban bizonyítja, hogy ez elsősorban belpolitikai játszma része, és nem a magyar kisebbségekről szóló, mindent megoldó gyógyír. S hogy ez, – mint Ruprecht Polenz a német Bundestag külügyi bizottságának kereszténydemokrata elnöke mondja: “a külhoni magyaroknál lojalitási konfliktust okoz” – nem érdekli a Fidesz gőzhengerét. Ugyanakkor, ahogy a felzárkózás és a szociális pillér mellett nem áll ki a magyar kormány Magyarországon, sőt, nap, mint nap táplálja az EU-ellenességet a társadalomban, úgy nem használja ki az európai integráció adta lehetőségeket a határon túli magyar közösségek érdekében sem . Nem számol azzal, hogy a 2012 – választások Romániában és Szlovákiában új helyzetet teremtehenet, s mi lesz a kisebbségben élő magyarokkal, ha ezekben az országokban is a “centrális erőteret” és a nemzeti burzsoázia megerősítését hirdeti meg a kétharmados többség? Törzsök Erika Népszava 2012. április 2.Extra Hungaiam…Magyarország szuverenitásának állandósult hangoztatásával Orbán Viktor Trianont szentesíti. Körülöttünk, Ukrajna kivételével az Európai Unió tagállamai terülnek el. Szerbia most kap zöld jelzést, mert be akar kerülni oda, ahonnan mi kifelé tartunk. A Fidesz-kormány bezárkózik a szuverenitásba, a két világháborúban kijelölt határok közé, ahelyett, hogy Trianon meghaladására törekedne. Jó lesz újra a határnál álldogálni órákat, ha Kolozsvárra vagy Komáromba, netán Bécsbe akarunk menni. Az Európai Unión kívüli országok utasainak kijelölt folyosóban várni a repülőtereken a bejutást az európai városokba. Mert a szuverenitás ezzel jár. Jól belezárkózunk. Se ki, se be. Legfeljebb hosszas várakozással a drágán megfizetett vízumért, kijelölt átkelőhelynél, megadott időintervallumban majd kiutazhatunk Olaszországba. A fedő visszakerül a fazékra. Szuverénül itthon vállalhat munkát mindenki a Fidesz által teremtett egymillió munkahely valamelyikén, és nem kell félni, hogy az orvosok elmennek, mert természetesen mi befejeztük a munkaerő, az áruk, az eszmék szabad áramlását. Az eredetileg a Jobbik által követelt Károlyi-szobor internálását - sok más jobbikos követeléssel együtt - magáévá tette a Fidesz. Így a Jobbiktól elcsent "Nem leszünk gyarmat!" szlogen, a békemenetelők molinóján feszülve is szervesült a Fidesz politikájába, hiszen a kormány úgy véli, ez biztosítja újra a kétharmados támogatottságát. De a nem leszünk gyarmat, szuverének vagyunk - bebetonozza Trianont. Jobban, mint azt megálmodói valaha gondolták. Mi magyarok önként mondunk le arról, hogy a 2004/2007 óta átjárható határok, a közös régiófejlesztések, intézményfejlesztések, infrastruktúra-építés lehetőségeit kihasználva meghaladjuk, amit a XX. századi jobboldali kormányok felelőtlen politikájukkal kétszer is elhibáztak, mérhetetlen szenvedést okozva elsősorban a határokon kívül került magyarságnak, de a megmaradt ország lakosságának is. Az IMF-tárgyalások lebegtetésével, a Fidesz Morvai Krisztina Jobbikos EP-képviselő Magyarország EU-ból való kilépésének követelését is teljesítheti. Igaz, akkor Morvai is csomagolhat Brüsszelben, s csak az ELTE Jogi Karán hirdetheti a forradalmi ifjúságnak az igét. Lesznek hallgatói. De nem lesznek gyarmati áruk. Sőt, áruk sem. Mert nem lesz import sem, meg export sem. Extra Hungariam non est vita. Nem kufárkodunk idegenszívűek módjára - idegenekkel. Lesz viszont hiánygazdaság, óriási munkanélküliség. A 2007-2013 közötti 8000 milliárd forintos európai uniós forrásból 2500 milliárdot használtunk fel eddig, ám sajátos módon fel vagyunk háborodva a 2013-ra tervezett kohéziós források harmada visszatartásának még a gondolatára is. Mert ugyan kilépünk az EU-ból, de a "píz, az jár". Így lehet a demokráciadeficitet átalakítani nemzeti szabadságharccá. Politikailag ügyes, s az, hogy nem oldja meg a gazdaság zsugorodását, a holnap gondja. Legfeljebb kettős állampolgárok leszünk! Nem hiába volt a sietség, hiszen mi is lehetünk magyar-román, magyar-szlovák stb. állampolgárok. S akkor a csavaros észjárásunkkal mi kint is vagyunk, meg bent is leszünk az EU-ban.Thomas Mann, az a "fehérek közt egy európai", egykor arról beszélt: nem német Európát, hanem "európai Németországot" szeretne! Hol vagyunk mi egy európai Magyarországtól? - ahol a fülkeforradalmárok József Attila szobrát is eltávolítanák a Duna mellől. A honvágy a hazába megszűnik a kisajátított tér világában. Az elveszett presztízst pedig bóvli országnak, bóvli elnökkel nem lehet visszaszerezni. Törzsök Erika szociológus. Népszava 2015. június 18.Nyílt levél Rostás Szabolcsnak, a Krónika vezető szerkesztőjénekKét nappal ezelőtt – 2015. június 16-án – a Krónika online változatának Erdélyi Hírek rovatában jelent meg egy írás Nem értenek szót Parászka Borókával címen, melyet Ön jegyez. Nem szeretnék elveszni a részletekben, így nem osztom meg Önnel a cikk tartalmával kapcsolatos észrevételeimet (hisz nem is kért rá), biztos vagyok benne, hogy saját szakmai és erkölcsi értékrendjét követve fogalmazta meg minden szavát. Az anyagot viszont pár órával később átvette a kuruc.info nevű szélsőséges portál, az általuk adott cím már így hangzik: Kollégáinak is hányingerük van tőle, mégis kötelező a Marosvásárhelyi Rádiónál tartani a magyargyalázó Parászka Borókát. A cikkben az Ön írásával egybemosva rengeteg antiszemita és egyéb gyűlöletkeltő kifejezés szerepel, amiket több okból sem idéznék. A kuruc.info emellett arra is nyíltan buzdítja olvasóit, Facebook elérhetőség megadásával, hogy Borókát kommentekkel zaklassák, ennek hatására az üzenőfalára számtalan minősíthetetlen, emberhez méltatlan bejegyzés érkezett, sőt telefonon is halálos fenyegetéseket kap. Ez a trauma nem csak rá, de családjára, négy gyermekére is kihat. Meggyőződésem, Önnek távolról sem ez volt a célja, hanem Ön által fontosnak vélt információkat akart nyilvánosságra hozni, mint ahogy arról sem tehet, hogy írását szélsőségesek uszításra használják. Fülig Jimmy óta tudjuk: nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani. Viszont – ha megenged egy észrevételt – ebben az esetben mégis tennie kéne valamit, nem is csak a hír írójaként, hanem mint a Krónika vezető szerkesztője. Azt hiszem, fontos jelzés lenne sokak számára, ha elhatárolódna a szélsőséges megnyilvánulásoktól, és felszólítaná a kuruc.info-t, hogy az anyagot ebben a formában töröljék. A romániai magyar közösséget számtalan mély konfliktus szabdalja, sokféle válság bénítja, talán valamicskét segíthet ezek feloldásában, ha a gyűlölködőket csitítva hatékonyabb kommunikációs formák felé próbáljuk elmozdítani a közbeszédet. Nagyvárad, 2015. június 18. Levelemnek szánt figyelmét köszönve, tisztelettel, Tasnádi-Sáhy Péter szerkesztő, Erdélyi Riport Az első komment: Törzsök Erika Az "anyaország" Kurucinfójával járul hozzá a romániai magyar közösség egyébként is nehéz helyzetéhez. Nemzetegyesítés! - NER! - NSI, ha valaki ezeket nem kalapban, fehér lovon ülve szemléli, bizony PB sorsára jut. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2017. január 19.A múlt tükörcserepei – húsz esztendeje történt a balliberális támadás a Bolyai Egyetem ellenErdélyben a kozmopolita-libertariánus gondolkodás annak ellenére felülreprezentált a médiában, hogy a választóközönség igen csekély része vevő erre a szellemi perverzióra. Fő orgánumaik a Maszol, a csak pár hete szünetelő Erdélyi Riport és a valamivel mérsékeltebb, tárgyilagosabb, de azért érezhetően erre húzó Transindex. A politikai palettán a Szabadelvű Kör keretében jelent meg e világnézet elsősorban, ami nem jelenti azt, hogy e platformon belül mindenki nemzetellenes liberális lett volna. Markáns politikai akciójuk az elmúlt bő negyed évszázadban kettő volt. 1992 vége felé a Kolozsvári Nyilatkozat után nekitámadtak az RMDSZ autonomistáinak, szabályos sajtókampányt indítva a Tőkés–Szőcs-tábor ellen. Akkor talán ennek volt köszönhető, hogy két markáns képviselőjük is bekerült az új vezetésbe, Cs. Gyimesi Éva oktatási alelnök, Magyari Nándor László pedig önkormányzati alelnök lett. A második akció közel öt évvel később, 1997 januárjában pont e két egyetemi oktatóhoz kötődik, Magyari felesége, Magyari Vincze Enikő mellett. Ők voltak ugyanis azok, akik álérvekre alapozva nekitámadtak az eladdig össznemzetinek számító oktatásügyi követelésnek, mely az önálló Bolyai Egyetem megteremtésére irányult. A történetet részletesen ismertettem az 1989 és 2014 közötti negyed évszázad politikatörténetét összefoglaló munkámban, tanulságos kereken húsz esztendő elteltével ideemelni a vonatkozó részt. Sokan összefüggést látnak Törzsök Erikának, az SZDSZ kisebbségpolitikusának a Magyar Hírlapban megjelent „Ellenségkép nélkül” című írása és az azt követő Bolyai Egyetem elleni akció között. Törzsök elméleti kontextusba ágyazta az erdélyi balliberálisok akcióját, számos csúsztatással és nem kevés rágalmazással. Hadd rekonstruáljuk röviden néhány vonatkozó gondolatát. Törzsök szerint a XX. század végére elérkezett az etnikai Kánaán, a „nemzeti retorika” „kifulladóban”, és „nem csupán Magyarországon”, amikor nemcsak az ideológiailag az SZDSZ által dominált Horn–Kunczekormánynak nincs ellenségképe, de a környező népeknek sem: „A század utolsó éveiben végül itt állunk ellenségkép nélkül, csehek, románok, szerbek, szlovákok és magyarok.” Mintha más világban élt volna a szerző vagy végzetesen megzavarta volna valami a valóságot appercipiáló képességét. Ellenségkép nélküli szerbek, szlovákok és románok? Az ember, ismerve az elmúlt évszázad politikatörténetét, a Kisantant politikusainak megnyilvánulásait és a román többségi sajtót (illetve a szlovák és szerb sajtó magyarra fordított szövegeit), azt láthatja, hogy a Trianont megelőző évtizedektől máig kontinuus eme országokban a magyarellenesség, sőt, ahhoz képest a pillanatnyilag uralkodó politikai rendszer, a két világháború közötti predomináns, korlátozott pluralizmus, a királyi diktatúra, sztálini kemény elnyomás vagy fellazult kommunista diktatúra (bizony még ilyen is volt Ceauşescu alatt a hetvenes években) lehántható forma-meghatározottság, mely mögött ott él az alkotmányszinten tényként rögzített kőkemény program: a homogén egységes nemzetállam programja. Törzsök persze ezt explicit tagadja: „Nekünk, magyaroknak megszűnt a kisantant réme is, pedig szerettek ezzel ijesztgetni még a közelmúltban is a legkülönbözőbb oldalakról.” Törzsök Erika a kormányzati együttműködést úgy állítja be, mint a kisebbségbe szorult magyarság jogkövetelései megvalósításának leghatékonyabb eszközét, az anyaország-kisebbség viszonylatban pedig a partnerség szükségességét hangsúlyozza. Mondhatni, ez az egyetlen részben helyeselhető gondolat az írásában. „Agyelszívás” címszó alatt lényegében megágyaz a Szabadelvű Kör akciójának, és ismerve a közeli, jó kapcsolatot, mely a szerzőt az akció azóta elhunyt vezéralakjához, Cs. Gyimesi Évához fűzte, vélelmezhető, hogy volt is koncepcionális és taktikai egyeztetés köztük. Törzsök szerint „a közelmúltban bizonyos érdekek hivatkozási alappá, politikai szlogenné degradálódása általánossá vált. Autonómiát, Bolyai Egyetemet követelt nagy hangon boldog-boldogtalan”, miközben „nem lett átgondolva, nem lett feltéve a kérdés, hogy milyen egyetemet, kinek, miből, kikkel akarnak, akarunk”. Egy füst alatt jól be is olvas a szerző az autonomista tábornak, mely egyik oldalról „követelőzik”, folyamatosan olyan célokat fogalmaz meg, amelyek rövid távon irreálisak és elérhetetlenek, másik oldalról súlyos retorikus szónoklatokkal hirdeti, hogy „nincs remény”, és ezzel kivándorlásra biztatja honfitársait. (Ez utóbbi vád nem egyéb szemenszedett hazugságnál, pont ez az a retorika, mely soha nem jellemezte az erdélyi autonomistákat.) Az eszmefuttatásnak legdurvább hamisítása az, hogy a nemzeti oldalt a román hatalom kreatúrájának állítja be. Törzsök szerint „az a játék, melyben a többségi hatalom azért kreált kisebbségi „ellenállókat” (igen, jól látja az olvasó, az ellenállót idézőjelbe tette a szerző, ezzel is erősítve a mondanivalójának dehonesztáló jellegét), hogy folyamatos konfrontálódásukkal megosszák a kisebbségi közösségeket, Magyarországról a továbbiakban (…) nem kap támogatást”. Magyarán Duray Miklóst vagy Tőkés Lászlót a szlovák, illetőleg román hatalom kreálta a kisebbségi magyar közélet megosztásának céljából. Nehéz eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk... Az Erdélyben lezajlott szabályos sajtóvihar elindítója 1997. január 31-én a Szabadelvű Kör egy vitaestje volt, melyen Cs. Gyimesi Éva, Magyari Vincze Enikő, Egyed Péter és Magyari Nándor László egyetemi oktatók tartottak előadást. A Bolyai Társaság elnöke, Horváth Andor levélben fejtette ki álláspontját. Horváth Anikó beszámolója szerint a bevezető előadások mondanivalója egybehangzóan az, hogy „a magyar nyelvű egyetemi oktatást főleg a hozzá nem értő jó szándékúak tették kizárólag politikai kérdéssé, e kérdés kezeléséből kiszorulni látszanak az illetékesek, a felsőoktatásbeli pedagógusok. Az önjelölt illetékesek, egyetemi tanári pályára hívatlanul törekvők nem képesek a felsőoktatás mindennapi és korszerűségi követelményeit felismerni, (…) a kezdeményezők egyöntetűen időszerűtlennek és gyakorlatiatlannak tartják egy különálló egyetemi infrastruktúra és közösség most kezdhető kiépítését.” Cs. Gyimesi Éva előadása megjelent később nyomtatásban is, lényeg az, hogy a szerző úgy érzi, hogy kötelessége élni a „tekintéllyel” és szólni, különben az egyetem ügye „az ál- és féltudományos elemekkel összekapcsolt politikai eltévelyedések területe lesz”. Értsd: netán megvalósul az önálló Bolyai Egyetem. A szerző egyetemes, nemzetközi presztízsnek örvendő tekintélyekre hivatkozva fejti ki azon álláspontját, hogy nem helyes az önálló felsőoktatáshoz való jogot a felsőfokú nemzetnevelő intézmény (egyfajta népfőiskola) igényére redukálni, mely a „nemzeti identitásvédelem, az anyanyelvápolás funkcióit tekinti fő feladatának”, hanem az egyetem egyben a tudományos kutatásnak is otthont kell adjon. A szerző „félelme”, hogy a posztgraduális tanulmányaikat külföldön folytatók netán azért nem jönnének vissza, mert az egyetemi oktatás Kolozsváron „nem ugyanazt fogja jelenteni, amit bárhol jelent a nagyvilágban, hanem egy szabadalmaztatott és bevált modellekkel nem törődő, helyi gyártmányú barkácsolt torzszülöttet, egyfajta szellemi gettót: bezárkózást a nyelvi-nemzeti sajátosságba”. Ehelyett a cél egy négynyelvű egyetemi oktatás megvalósítása, mely „nem csupán az erdélyi etnikumok szempontjából lenne megfelelő, hanem, a feszültségmentes európai integráció sajátos feltételeinek kialakítását is szolgálná.” Ugyanezt az álláspontot képviselte Magyari Vincze Enikő is, hadd idézzük az újságban megjelent szövegének konklúzióját: „Amikor (…) a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem közös keretében való intézményfejlesztés mellett érvelek, akkor mindenekelőtt ennek esélyében, egy új generáció tapasztalatain, egyezségein nyugvó, mentalitásváltást hozó együttműködésben bízom.” Magyari Nándor László egy, a diákok körében készített közvélemény-kutatást mutatott be, mely arról tanúskodott, hogy a hallgatók többsége megmaradna a Babes-Bolyai Tudományegyetem intézményi keretén belül, és nem kívánja az önálló Bolyai Egyetem életre hívását. Érdemes pontosan idézni Magyari sajátos hangulatú, tudományoskodó, SZDSZ-es ihletésű szövegelését, melyből süt az ellenszenv a Bolyai Társaság és a Bolyai Egyetemet helyreállítani igyekvő közéleti személyiségekkel és általában a hagyománytisztelő nemzeti gondolkodásmóddal szemben: „A magyar egyetem tradíciója része a ’múlt kisajátításáért folytatott küzdelemnek’, a nemzeti elkötelezettség felmutatásának eszköze, és ugyanakkor, mint a történelmi jóvátétel, a visszavétel retorikai igénye él magyar kultúrpolitikusok diszkurzusaiban, másfelől ’zavaros és ellentmondásos tradíció’.” (…) „Lezáratlan és megemészthetetlen az egész egyetem-tradíció: mítosz és szent tehén, jó esetben besorolási-kategorizáció: mérce; ki mennyire elkötelezettje/megszállottja, ki mennyire akarja, vagy nem akarja vállalni e feldolgozatlan, felemás hagyományt, annak függvényében lehet pl. megbecsült tagja a Bolyai Társaságnak stb., ami aztán felér a maga során a ’nemzeti korrektséggel’, hogy egy BT-elnöki beszéd színes fordulatát idézzem. Jellemző, hogy a Bolyai Társaság, mely eredetileg az egyetem ’újjáalakításáért’ jött létre, annyira hozzánőtt e feldolgozatlan, megemésztetlen tradícióhoz, hogy úgy képzeli, maga is osztozik immár az ’eredeti’ mítoszban, ha kell, még a tragikus hangvételt is folytonosan használja annak érdekében, hogy ’méltó követője’, ’örököse’ lehessen annak, amiről ugyan soha nem mondja ki, hogy mi is volt, milyen is volt valójában. Konkrét ténykedése aztán fel is szívódik a sűrű ködben, mely a volt Bolyai tragikus/heroikus Olimposzából száll alá.” A volt Bolyai Egyetem és oktatóinak sorsa az „önsajnálatra, kisebbségi ’marginalitás-mítoszok’ termelésére” alkalmas, s ennek eredménye, „hogy ’revansként’ vagy legalábbis „történelmi igazságtételként” fogjuk fel a magyar egyetem újraalakításának kérdését, ami „tipikusan sérelmi politizálást eredményez, és többé-kevésbé ’szembemegy’ a nyitási politikával, mely a mai politikai valóságot jellemzi.” Egy dologban csak egyetérteni lehet Magyari Nándor Lászlóval: a politikai alkuhelyzet csapdáit magunk állítjuk fel. Még pontosabban: ő és társai állították fel azokat. A fórumot követően a sajtóvitában a legsúlyosabb, legtekintélyesebb hozzászóló Kása Zoltán egyetemi tanár volt, aki első reakciójának fő csapásirányát sajnos a beszámoló szerzője felé orientálta. Ezzel együtt a mondanivalójának legfontosabb üzenete, hogy a Bolyai Egyetem ellen támadó oktatók jogtalanul beszéltek általában az egyetemi oktatók nevében, hiszen a Bolyai Társaság nagyságrenddel több egyetemi oktatót tömörít náluk, akik viszont az önálló Bolyai Egyetem megteremtését tartják elsőleges célnak, akkor, amikor erre végre politikai lehetőség mutatkozik. Kása Zoltán egy későbbi reflexiójában arra is rámutat, hogy az intézményszétválasztás demokratikusan egy kormányhatározat formájában megtehető, míg a magyar karok létrehozásához az egyetemi autonómiát semmibe vevő diktatórikus intézkedés szükségeltetik. Tizenhét év távlatából visszatekintve is megdöbbentő, hogy mindez lehetséges volt, hogy pont azok egy része fordult az önálló Bolyai Egyetem ellen, akik az első vonalában kellett volna harcoljanak érte! Akkor is megdöbbentő ez, ha tudjuk, hogy a balliberális kozmopolita gondolkodás nem áll meg a trianoni határoknál, és a határon túl is fertőz. A kibontakozott vitában az egyik lényeglátó hozzászóló arról is szólt, hogy miként volt ez lehetséges. Gagyi Balla István a kommunista korban felnőtt Magyari-féle oktatók szocializációjára is rámutat írásában: „a társadalomtudományok hallgatója nem ismerte – nem ismerhette meg könyvekből sem – azt az örökséget, amit a magyar tudományosság különösen a két világháború között kitermelt. Az egyetemi előadások keretében a második világháború előtti időszak magyar tudományos teljesítményei a legtöbb esetben kritika tárgyai voltak. Néhány példa – talán – érzékelteti a fentieket: Hóman Bálint és Szekfű Gyula például pozitivista történészek (a pozitivista minősítés itt a történészek tudományos értékét degradálja). Teleki Pál – irredenta. Féja Géza – fasiszta. Makkai (a püspök) – apolitikus, nacionalista. Reményik Sándor – soviniszta. Szabó Dezső... istenkáromló (aki őt olvassa). Németh László drámái (fenntartással) elfogadhatók, a Tanúban s a Kisebbségben leírtak ’magyar fajelmélet’. Az a szellemi közeg, amelyben a fenti minősítések megfogalmazódtak, semmiképpen nem volt alkalmas magyarságismeret – s ezzel együtt magyarságtudat – átadására. Az elmondottaknak ’köszönhető’, hogy a Bolyai végzettjeinek nagy többsége az – esetleg – otthonról hozott magyarságtudatától szublimált, marxista eszmék befogadására alkalmas értelmiségivé vált.” Összefoglalóan megállapítható, hogy a balliberálisok letették a garast a Babes-Bolyai TE fenntartása mellett. Igaz, hogy ők ezen belül autonóm magyar kart képzeltek el, legalábbis nyilatkozataik szerint, de akkor is világosan és egyértelműen megbontották a Bolyai Egyetem megteremtésére egységes magyar közakaratot. Tették mindezt úgy, hogy magukat állították be felsőfokú oktatók hangjának, szemben a politikummal, „megfeledkezve” arról, hogy a „politikum” álláspontját osztja nem kevés, sőt náluk nagyságrenddel több egyetemi oktató. A módszertan ugyanaz, mint 1992-ben. Akkor is ők kiáltották ki magukat szakértelmiségnek, akivel szemben a „voluntarista” politikai hatalom csak „monologizál”. Miközben mindkét esetben csak egy törpe kisebbséget képviseltek: mind az értelmiségen, mind a politikumon belül. 1997 elején a Bolyai Egyetem életre hívása, amit több RMDSZ-es vezető is koalíciós szakítópróbának nevezett, karnyújtásnyira volt. Nem véletlen, hogy ellentétben a 1992-es sajtóoffenzívával, melyre a megtámadottakon kívül nem sokan reagáltak, 1997-ban sikerült felkavarni a kedélyeket, s mondanom sem kell, hogy a megszólalók elsöprő többsége támogatta az önálló állami magyar egyetem megteremtését. Csak a Szabadság című kolozsvári napilap hasábjairól nem kevesebb, mint 93 írást gyűjtöttem ki e témakörben, nem egészen három hónap terméséből. Mint az közismert, a Bolyai Egyetemet azóta sem hozták létre. Ami nem elsősorban az össznemzeti politikai akaratot megtörni igyekvő balliberálisoknak róható fel, de annyi biztos, ők megtették a magukét, alkalmat adtak arra, hogy a román fél elmondhassa: mi, magyarok sem értünk egyet ebben a kérdésben. A felelősség kisebb része az övék, a nagyobbik értelemszerűen a kisstílű alkupolitikát folytató RMDSZ-vezetésé, mely a Bolyai Egyetem követelését lényegében feladta, beérte apró-cseprő engedményekkel, amelyek fejében segített a nyíltan magyarellenes román hatalomnak demokratikus, kisebbségbarát színben tetszelegni belföldön és külföldön. Borbély Zsolt Attila itthon.ma/szerintunk (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
